5. rész

Kicsengettek. Valami csoda folytán eltelt az a kínkeserves délután is. Éppen az osztályteremből igyekeztem ki minél hamarabb, de ahogy sejtettem, megint az utolsók között voltam.

- Ah, Hyunsoo, hogy neked mindig Isten utolsójának kell lenned! – motyogtam magamban.

Felkaptam a táskámat a vállamra, lendületből megfordultam, és szépen lefejeltem a mögöttem álló személyt. Elestem, majd a homlokomhoz kaptam.  – Miért nem figy… - De a mondatom már nem fejeztem be, mert megpillantottam az illetőt. Megköszörültem torkom, és megpróbáltam felállni.

- Ne haragudj, minden rendben? – kérdezte Sungmin, miközben felsegített a földről.

- Nincs semmi gond!

- Biztos nem fáj? Elég nagy piros foltod lett a homlokodon! - Láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Először is, ez nagyon nem vicces! Másodszor pedig, mióta állsz itt?

- Már egy ideje, csak annyira el voltál foglalva magaddal, hogy nem vetted észre, pedig még Eunhyuk is elköszönt.

Most komolyan hallotta, ahogy magammal beszélgetek? Aish, milyen ciki! Biztos el fogja mondani a többieknek, mekkora égés lesz… – gondolkodtam, miközben éreztem, hogy minden erőm elhagyott.

            - Ha azon gondolkodsz, hogy netán meghallottam valamit, miközben magadban beszéltél, jelentem, ha hallottam is valamit, nem fogom elmondani senkinek – vigyorgott.

            - Tehát akkor ez azt jelenti, hogy hallottál valamit?

            - Azt neked sem fogom elmondani.

            - Yah! Jogom van tudni! Mondd el!

            - Arra várhatsz! – Széles mosoly terült el az arcán.

Basszus, ne már! Róla is mondtam valamit! Édes Istenem… ugye nem hallotta? Ugye nem? De vajon megbízhatok benne? Ááááh… milyen idegesítő. - Éppen mondani akartam neki valamit, mikor hirtelen ez jutott eszembe.

            - Egyébként is, miért vártál rám?

            - Nem emlékszel? Egyfelé lakunk. Gondoltam, mehetnénk együtt is – vakarta meg a fejét zavarában. Egy pillanatig csak bámultam rá, majd magamhoz térve megráztam a fejem.

- Öhm… oké… menjünk együtt! – mosolyogtam rá.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte.

- Ühüm!

Az ajtó felé mentünk, átléptük a küszöböt, és az udvar felé indultunk. Csendben haladtunk egymás mellett, mikor valaki megszólalt az épület tövében:

- Szép, hogy nélkülünk akartok elmenni! Sungmin-ah! Hát, milyen barát vagy te? Egy lány miatt már dobsz is minket? – állt fel Kyuhyun, és közelebb lépett.

- Kyuhyun, miért vagy ilyen bunkó? – vigyorgott barátjára Sungmin. – Azt hiszed, hogy csak így itt hagynálak?

- Nagyon úgy néztél ki! – duzzogott.

- Oh, akkor én megyek is! – mondtam, és elindultam.

- Yah! Hyunsoo-ah! Hova mész? – kiáltott utánam Ryeowook.

- Hát, haza!

- Azt hiszed, hogy csak úgy hagyunk elmenni? Ezért vártunk rád annyit? – húzta fel a szemöldökét Kyuhyun.

- Senki nem mondta, hogy várjatok meg!

Ezúttal mindenki rám nézett, és hirtelen azt se tudtam, hogy elsüllyedjek-e, vagy inkább hagyjam, forduljak meg, és menjek el.

- Ha kérted, ha nem, mi megvártunk – lépett közelebb Eunhyuk. – Na, gyere már ide, ne kéresd magad! – nyújtotta ki a kezét felém.

Akaratlanul is megfogtam, ő pedig visszahúzott közéjük, de még mindig nem indultunk el. Donghae és Eunhyuk úgy gondolták ismét megmutatják tánctudásukat. - Hyunsoo-ah – fordult felém Sungmin –, van valami jó zene a telefonodon? – mutatott a kezemben levő telefonomra.

- Úgy gondolom, hogy jobban járunk, ha a tiéden, vagy valaki másén hallgatunk.

- Miért?

- Gondolkozz egy kicsit – mondtam, majd zsebre vágtam a készüléket. - Áh, tényleg, te Innocent Planet rajongó vagy. Elég szomorú.

- Ryeowook-ah, mutasd, neked mid van – szólalt fel Shindong, aki éppen a fűben fetrengett. A fiú elővette telefonját, és keresgélni kezdett. Kis kutakodás után meg is találta a megfelelőt, és el is indította.

Donghae és Eunhyuk rögtön átérezte a zene dallamát, és automatikusan táncolni kezdtek a ritmusára- Mesélj közben, hogy érzed itt magad? Hogy tetszik Szöul?

- Szeretek itt lenni, de hiányoznak a barátaim.

- De most már mi is itt vagyunk neked! – mondta Ryeowook.

- Igen, és jó érzés, hogy itt is viszonylag hamar találtam barátokat – mondtam, majd mindannyian a két táncoló fiú felé fordultunk. Mozgásuk kiegyensúlyozott, magabiztos és rögtönzött volt. Eunhyukon látszódott, hogy mindene a tánc, ő ennek él.

Eltelt jó pár perc, mikor megcsörrent a telefonom. Persze, amilyen süket vagyok, nem vettem észre egyből, így Sungmin lökdösött meg, hogy csörög. Kivettem a zsebemből, és anyám nevét pillantottam meg a hatalmas kijelzőn. Felálltam, és félrevonultam, hogy felvegyem.

- Igen? – szóltam bele.

- Hyunsoo, hol vagy már? Tudod, hogy el kell mennem dolgozni.

- Omo… el is felejtettem, ne haragudj, sietek haza.

- De mire hazaérsz, már nem leszek itthon. Találsz magadnak ennivalót a hűtőben. Apád ma későn jön haza, és én sem tudom, hogy mikor végzek. De tényleg, hol vagy most?

- A suliban vagyok... – elhallgattam egy pillanatra – a barátaimmal.

- Vannak barátaid? Nahát, ez nagyszerű hír, akkor hívd meg őket, ha gondolod.

- Oké – mondtam határozatlanul. Persze, ők már eldöntötték, hogy átjönnek hozzánk, de ezt anyámnak nem kell tudnia.

- De most leteszem, legyél jó. Szeretlek.

- Szeretlek, anya! – azzal a telefon elnémult. Visszamentem a fiúkhoz, és leültem a fűbe.

- Ki volt az? – kérdezte érdeklődve Ryeowook.

- Anya hívott fel, hogy nem lesz otthon, mire hazaérek.

- Nagyszerű, akkor még az otthonotokba is bemehetünk, ugye? – lelkendezett Eunhyuk.

- Hát, ami azt illeti… - Nem hagyták, hogy befejezzem a mondatot, gyorsan összeszedték a cuccukat, és szinte azonnal útra készen álltak.

- Mehetünk? – fordultak felém. Bólintottam, majd felálltam a helyemről.

A busz felé tartottunk, én mentem középen, a fiúk pedig körülöttem sétáltak. Mázlink volt, hiszen a jármű akkor érkezett meg, mikor a megállóhoz értünk. Sungmin olyan rendes volt, hogy még a jegyemet is kifizette. Leültünk a legutolsó sorokba.

A megállóhoz érve leszálltunk, majd a házunk felé indultunk el.

- Woah, milyen szép házatok van – mondta Shindong, mikor megálltunk a kapunál.

- Köszönöm. - Előkotortam a táskámból a kulcsot, majd kinyitottam a kaput.

- Csak utánad! – álltak meg a bejárat mellett.

- És mekkora udvara van! – állapította meg Eunhyuk. – Kutyátok nincs?

- A kutyám otthon van, Magyarországon. Nem hozhattam ki magammal, de nagyon hiányzik.

- Miért nem hozhattad ki? – érdeklődött tovább

- Mert akkor karanténba kellett volna zárni egy hónapra. De már próbálom apáékat megfűzni, hogy engedjék meg, hogy idehozhassam.

- Oh, már értem. Remélem sikerül – mosolygott rám.

Kinyitottam a bejárati ajtót is, majd bementünk a házba. A fiúk leültek a nappaliban, teljesen otthon érezték magukat. Én pedig kimentem a konyhába, hogy megnézzem, van-e itthon valami, amivel megkínálhatom őket

- Van valami baj? – jött ki utánam Sungmin.

- Nincs semmi baj, csak valami kaja után kutatok, amit adhatnék nektek, de a hűtőbe is csak egy adagnyi van. Nincs itthon semmi – jelentettem ki.

- Menjünk el a boltba – ajánlotta fel. – Elmegyek veled, a fiúk addig meg jól ellesznek itt. Mit szólsz?

Kettesben Sungminnal boltba menni? Hm… nagyon jól hangzik.

- Rendben, menjünk – mondtam ki végül.

Visszament a szobába, hogy szóljon a többieknek, majd elindultunk. Nem sokáig kellett sétálni, hiszen a bolt itt volt a sarkon. Bementünk a kis üzletbe, aztán tanácstalanul egymásra néztünk.

Eddig mind szép és jó, hogy eljöttünk idáig, de mit kellene vennünk? Mi az, amit szívesen megesznek? Szinte alig tudtam róluk valamit, de utolsó reményként itt volt mellett Sungmin.

- Mit kéne vennünk? – tettem fel most már a kérdést hangosan is.

- Vegyünk rament, azt mindannyiunk szereti – mondta, majd a polc felé indult. Bólogatva helyeseltem, majd elindultam utána Mire odaértem, levett négy darabot, és a kosárba tette.

- Láttam kimchi-t a hűtőben, azt tudunk mellé tálalni.

- Tökéletes! Gyere, menjünk fizetni, ezt most én állom!

- Azt már nem! Most én fizetek, a buszjegyet is te fizetted nekem, ennyivel tartozok neked.

- Nézd csak, ott van Yesung! - mutatott az ujjával az ajtó felé.

- Hol?

De ahogy ezt kimondtam, és arra fordultam amerre az ujjával hadonászott, kikapta a kezemből a kosarat, és a pénztárhoz sietett. Lángoló fejjel mentem utána, de elkéstem, már kifizette, és egy szatyorral a kezében vigyorgott a rakodó pultnál. Kiviharzottam mellette, majd elégedett vigyorral az arcán követett.

- Ez nem volt fair! De honnan tudtad, hogy beveszem?

- Ő a háttered, ő a csengőhangod, vele van tele mindened, száz százalékig biztos voltam abban, hogy ezzel meg tudlak szívatni.

- Már nem ő a hátterem, hanem ti! – nyomtam elé a telefonom.

- Te komolyan nem cserélted át? Meglepő.

- Nem hogy örülnél, hogy nem tettem meg – duzzogtam.

- Nagyon örülök neki! – hirtelen felém fordult és elém állt. Kis híján megint majdnem lefejeltem. Ezt direkt csinálja? Azt akarja, hogy lefejeljem? Miért csinálja ezt?

Szemembe nézett, és igencsak közel hajolt hozzám. Zavarba jöttem, csak pislogtam, és egy kicsit elhúztam a fejem. Szemem sarkából néztem rá, és láttam, hogy megint az az elégedett vigyor terül el az arcán.

Végül erőt vettem magamon, és szembe fordultam vele. Komolyan azt hittem, hogy meg akar csókolni, végül is, azért annyira nem bántam volna. Próbáltam nem arra koncentrálni, ahogy rám néz, minden erőmmel igyekeztem másra gondolni, de fogva tartotta az elmémet szép szemeivel.

Egyik lábamról a másikra álltam, de még mindig nem fordultam el. Sungmin ekkor hirtelen arcon fújt, és visszaállt mellém. Kimeredt szemekkel álltam, mozdulatlanul, és piszkosul nem értettem, hogy mi történt az előbb.

Láthatta rajtam, hogy világomat se tudom, ezért még egy lapáttal rátett, és arcon puszilt. Hát, hadd ne mondjam, hogy ettől még jobban zavarba jöttem, és fülig pirultam.

- De aranyos vagy! – mondta.

- Ez most mire volt jó? – fakadtam ki, majd szélsebesen rohanni kezdtem a ház felé, meg se vártam a válaszát.

Odaérkezve berontottam a házba, felszaladtam a szobámba, és levetődtem az ágyra. Kezembe vettem a kedvenc plüssömet, amit Yesungról neveztem el, amikor kopogtattak az ajtón.

- Bejöhetek? – kérdezte Ryeowook.

- Persze! – nyitottam neki ajtót, majd be is csuktam mögötte. Leült az ágyam szélére, és az egyik plüssömet vette a kezébe.

- Mi a baj? Miért rohantál csak úgy fel? Történt valami? Sungmin mit csinált veled? Mesélj!

- Semmiség az egész, csak muszáj volt egy kicsit egyedül legyek.

- De látom, hogy történt valami, a szemeid elárulnak.

Itt az idő, ideje elmondanom, hogy mit érzek Sungmin iránt. De vajon Ryeowookban megbízhatok? Végül is, ő volt az első, aki azt mondta, hogy hívjam fel, ha valami baj van. Lehet, hogy megtaláltam a lelki társam? Most kiderül! – jártak a fejemben a kusza gondolatok.

- Tudod, mikor először megláttam Sungmint, olyan furcsa érzésem lett. Nem tudtam eldönteni, hogy mi is lehet az, sőt, ezt még mindig nem tudom. Mindennél jobban szeretem Yesungot, már régóta. De amikor Sungminnel vagyok, valahogy eltűnik a fejemből – elhallgattam, nem tudtam, hogy hogyan folytassam.

- Tehát, azt mondod, hogy tetszik neked Sungmin? – egy pillanatra elgondolkodott – Várjál, nem is, te szereted?

- Szerelemről még itt nincs szó.

- Biztos?

- Én Yesungot szeretem! – jelentettem ki.

- Jó, akkor tegyük fel, hogy vonzódsz Sungminhoz, de akkor se értem, hogy min akadtál ki.

Elmeséltem neki, hogy mi történt, miközben jöttünk haza. Az arcán valami érdekeset véltem felfedezni. – Tudtam, hogy Sungminnak bejössz! Ő nem szokott így viselkedni. Sose várt volna meg egy lányt, de téged megvárt. Nem semmi ez a srác!

Még egy darabig fent voltunk a szobában, és beszélgettünk, aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lemenni a többiekhez. A nappali ajtajában megálltam, és megragadtam Ryeowook kezét.

- Kérlek, ne mondd el senkinek!

- Megbízhatsz bennem! – mosolygott rám. Beléptünk, majd mindenki ránk nézett.

- Azt hittük, hogy már nem is jöttök le! Van köztetek valami? – érdeklődött Eunhyuk.

- Nincs, csak beszélgettünk – mondta Ryeowook, és leült közéjük.

Egy fél pillantást vetettem Sungmin felé, aki úgy tett, mintha ott sem lennék. Tuti, hogy csak szórakozott velem, de akkor miért puszilt meg?

- Az úgy már más!

- Kimegyek, megcsinálom a rament! - Mindannyian bólintottak egyet, majd fejüket a TV felé fordították.

Kilépve a konyhába, kicsit magamra maradtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon kitudódik-e a kis titkom. De senki nem jött be, hogy ’de bolond vagy’, és ’te nem vagy normális’ szöveggel. Tehát, úgy tűnt, máris megtaláltam azt az embert, akiben a legjobban megbízhatok.

Miután készen lettem, belambadáztam a nappaliba, kezemben a forró edénnyel. Letettem az asztalra, és visszamentem a konyhába, eközben a fiúk leültek az asztal köré. Bevittem a még hiányzó eszközöket, és leültem melléjük.

Az étel gyorsan elfogyott, semmi nem maradt belőle. A koszos edényeket kivittem, és a mosogatóba tettem. Úgy voltam vele, hogy majd elmosogatok, ha elmentek. Mint aki jól végezte dolgát, visszasiettem a fiúkhoz.

Belépve a nappaliba egy párna landolt a fejemen.