3. rész

A tanárunk megvárta, míg mindenki elhelyezkedik, majd belekezdett az unalmas órába. Alig vártam, hogy végre kicsengessenek, és elfelejtsem ezt a nem kívánt negyvenöt percet.

            Az óra első fele viszonylag gyorsan eltelt, de kezdtem érezni, ahogy az álmosság ellepi az elmémet, és már alig bírok fent maradni. Egyre hosszabbakat pislogtam, egy nagyot ásítottam, aminek köszönhetően szemeimbe könnycseppek gyűltek. Szenvedtem, sehogy sem volt jó.

Yesungra próbáltam koncentrálni, hátha nem alszok el. Így is lett, elmémet megtöltötte gyönyörű, különleges hangja. Láttam magam előtt az arcát, ahogy megjelennek rajta az érzelmek, miközben énekel.

Hosszas, kínlódással teli negyvenöt perc után, végre kicsengettek. A diákok együtt pattantak fel a székükről, és az ebédlőbe siettek. Még pakolásztam egy kicsit, mikor Ryeowook lépett mellém.

- Mondd azt, hogy jössz velünk ebédelni! – nézett rám boci szemekkel, bár hangja ellentmondást nem tűrően csengett.

- Megyek utánatok, menjetek csak előre nyugodtan – mosolyogtam rá kedvesen.

- Biztos, hogy ne várjunk meg? – kérdezte aggódó tekintettel. – Biztos megtalálod?

- Persze, hiszen az iskola minden szegletét megmutattad nekem.

- Mondjuk, ez igaz! De siess, megvárunk lent! – mondta, azzal az ajtóhoz ment, ahol a többiek már várták.

Igazából nem voltam éhes, és nem is állt szándékomban lemenni az ebédlőbe.

Túl sokan vannak, és biztos mindenki megnézne, amiért új vagyok. Nem akarok lemenni! Inkább itt maradok. De a fiúk várnak rám, de… Ahj, most mit tegyek? Hagyjam ott őket? Vagy menjek le? Mit tegyek? – kavarogtak fejemben a gondolatok.

            Még pakolásztam egy kicsit a táskámban, kidobtam a szemetet belőle. Tulajdonképpen mindent csináltam, csak ne kelljen lemennem. Végül visszaültem a helyemre, és elővettem a mobilom meg a fülhallgatóm.

            Hangosan hallgatni kezdtem kedvenc számaimat, szinte már megsüketültem, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Teljesen belemerültem, szinte észre se vettem, hogy valaki belépett a terembe.

            Bámultam magam elé, miközben az ujjaimmal a zene ritmusára doboltam. Amikor hirtelen egy kezet láttam, amint az asztalomra támaszkodik, ijedtemben ugrottam egyet a széken, és még a telefonom is leesett. Csak néztem utána, megállt bennem az ütő is, hiszen a vadonatúj telefonomnak lőttek. Vagyis azt hittem, hogy lőttek neki.

Lassan, robotszerűen kezdtem el utána nyúlni, ám az, aki miatt leesett, gyorsabb volt nálam. Felvette előlem, és a karom után nyúlt. Nem mozdultam, fejemet se fordítottam arra, csak a szemem sarkából figyeltem az illetőt.

- Ezt leejtetted – nyújtotta felém a készüléket.

Karomat kirántottam a szorításából, és kiegyenesedtem. Jobb kezemet a telefonért nyújtottam, majd az idegen a tenyerembe helyezte. Ugyan még mindig nem tudtam, hogy ki az, aki a frászt hozta rám.

Elszántam magam és ránéztem. Megdöbbentem a váratlan arc láttán. Pupilláim kitágultak, és értetlenül néztem az illetőre, aki mosolyogva állt előttem.

Vajon miért mosolyog így rám? Ennyire látszódik, hogy megdöbbentem? Lebuktam? Ugye nem? Az nem lehet, valami más okának kell lennie.

- Köszönöm! – nyögtem ki végül.

- Nincs mit! De tudod, hogy miért jöttem? - Megráztam a fejem.

- De várjál csak, azért mert nem mentem le az ebédlőbe? – próbáltam kitalálni.

- Pontosan! Azért jöttem fel érted, mert mindenki rád vár! – hajolt közelebb.

Lehajtottam a fejemet, és elhúzódtam tőle zavaromban. Most mit mondjak erre? Valljam be, hogy le se akartam menni? Áh, nem, az most nem lenne jó megoldás. Ki kell találnom valamit!

- Most akartam lemenni – hazudtam.

- Nem hiszek neked! Átlátszó vagy, Hyunsoo! Tudom, hogy nem akartál lejönni, csak azt nem értem, hogy miért – biccentette oldalra a fejét, és kérdően nézett rám.

Felnéztem rá, és a szemébe néztem.

- Azért, mert… - elhallgattam egy pillanatra – mert nem akartam emberek között lenni. Mert más vagyok, új vagyok, emiatt tuti, hogy sokan megnéznének, és ezt most inkább kihagynám. Eleget piszkáltak, azért, mert nem csak európai származású vagyok.

- És az miért baj, ha megnéznek? Miért baj, ha nem vagy teljesen koreai? Miért baj, hogy félig európai vagy? – rohamozott meg a kérdéseivel.

- Nem tudom, de nektek se akartam kellemetlenséget okozni azzal, hogy bámulnak rám.

- Ez ostobaság! Ha minket zavarna, hogy velünk vagy, akkor már rég nem foglalkoznánk veled! Egyébként is, mi vagyunk a suli legmenőbb srácai, így minket mindig mindenki bámul.

- De most gondolj bele, hogy mit fognak gondolni rólam! Egy lány, aki még csak most érkezett, és máris veletek van… Én ezt nem akarom!

- Nyugodj meg, és gondolkozz reálisan! Senki nem fog rád mondani semmit, mert velünk vagy. Egyébként is, Eunhyuk padtársa vagy. - Már nem tudtam mit mondani neki, kifogytam az érvekből. Csak néztem rá, és vártam a csodát. Úgy látszik ezt elbuktam, végül mégis le kell mennem. Aztán egyszer csak egy másik alak jelent meg az ajtóban.

- Yah! Lee Sungmin! Mi a francot csináltok még mindig itt fent? Nem megmondtuk, hogy gyertek le! Komolyan, mindent nekem kell csinálni! – lépett be az ajtón Kyuhyun.

Azt hittem megmenekültem, de e helyett még egy fiú jött értem.

Remek, most már tuti nem úszom meg. Valamit ki kell találnom, de már minden ötletem elfogyott – törtem a fejem valami okosság után, de mindhiába.

            - Valami baj van, Hyunsoo? Miért nem jössz le? – fordult felém Kyuhyun.

            - Nincs semmi baj, csak egy kicsit elbambultam, és eltelt az idő.

            - Cöh, elbambultál mi? Mit is mondtál az előbb?

- Mit mondott?

- Azt, hogy azért nem jön le, mert… - Sungmin elmesélt mindent barátjának.

- Szóval, ez a probléma. Ne félj, most már ketten vagyunk melletted! Na, gyere! – ragadta meg a karom Kyuhyun, és felhúzott a székemről, másik oldalamon pedig a szőke hajú srác állt.

Hármasban indultunk le az ebédlő felé. Izgultam, hiszen Kyuhyun még mindig nem engedett el, és mindketten szorosan mellettem álltak. Az étkezőbe belépve nem mertem semerre se nézni, csak magam elé.

- Ne aggódj, Hyunsoo, mi itt vagyunk melletted! – súgta a fülembe Sungmin, majd ő is belém karolt, és úgy mentünk végig a diákok között.

Megérkeztünk az asztalukhoz, leültettek, és mindketten elhelyezkedtek mellettem mellém. Kyuhyun a jobb oldalamon ült, még a szőke hajú fiú a bal oldalamnál foglalt helyet.

- Már azt hittük, hogy hármasban megszöktetek! – nézett ránk Shindong. – De Hyunsoo, miért vagy olyan sápadt? Nem érzed jól magad? - Megráztam a fejem.

- Biztos, azért van, mert ma még semmit nem evett – kémlelte az arcom Ryeowook. Elém tolta a tálcáját, és kedvesen mosolygott rám.

- Nem kérek, köszönöm, egyél csak nyugodtan! – toltam vissza.

- Enned kell! Gyerünk! Ne akard, hogy megetesselek! – húzta vissza Kyuhyun.

- De ha nem vagy éhes, és nem is érzed magad rosszul, akkor mi a baj? – gondolkodott hangosan Eunhyuk, miközben rám nézett.

            Sungmin hangosan fújta ki a levegőt mellettem, majd érthetően elmagyarázta a többieknek is, hogy mi bajom van, és miért nem akartam lejönni.

- Hát, ez semmiség, emiatt nem kell aggódnod! Látod ezt az arcot? Mindenki ezt fogja bámulni, nem téged! – mutatott magára Donghae. Ennek hallatán mosolyogni kezdtem, a többiek pedig fejüket rázva nevettek.

            - Pont téged fognak nézni, mi? Ego király! – vert bele a fiú vállába Eunhyuk. – Majd ezt fogják nézni! – azzal felállt az asztaltól, és táncolni kezdett. Az egész terem felénk fordult, és nézni kezdték, ahogy a padtársam produkálja magát.

            - Azt te csak hiszed! – mondta Donghae, és ő is felállt, seperc alatt egymás riválisává váltak.

            Shindong hangos kacagásba kezdett, ahogy láttam, élvezte a két fiú párharcát. A végén már nem is a táncoló fiúkon mosolyogtam, hanem azon, ahogy a többiek rajtuk röhögnek. Bár még mindig tátott szájjal bámultam rájuk, hiszen valami hihetetlen módon mozogtak.

A táncukban benne volt minden: a kecsesség, a tánc iránti szeretet, és az, ami a legfontosabb; rendkívül tehetségesek voltak. Minden porcikájuk rendezett volt, és még az is feltűnt, hogy ezek nem begyakorolt tánclépések, spontán jönnek nekik. Nem tudtam levenni a szemem róluk.

A kis viadal után lihegve ültek le a helyükre, az ebédlő pedig hangos morajlásba kezdett. Mindenki róluk beszélt, így engem észre se vettek.

- Ez valami hihetetlen volt, nagyon ügyesek vagytok! – mondtam nekik.

- Köszönjük! – mondták egyszerre.

            - Ti mióta táncoltok? – kérdeztem.

            - Tíz éve! – válaszolta Eunhyuk. – De látom, nagyon tetszett!

            - Igen, nagyon tetszett! És köszönöm, hogy jobb kedvre derítettetek!

            - Tényleg, már nem vagy olyan fehér, mint pár perccel ezelőtt – vizsgált meg jobban a szemeivel Ryeowook. – De akkor most már ehetsz is valamit! Srácok, ti is folytassátok az evést! Nem mondom el még egyszer!

            Mindenki engedelmeskedett a fiúnak, felvették az evőpálcikájukat, maguk elé húzták a tálcájukat, és enni kezdtek. Shindong gyorsan felállt a helyéről, és a konyhás nénihez rohant, majd egy tálcával tért vissza.

            - Tessék, Hyunsoo, ez a tied! Jó étvágyat! – mondta, és közben lerakta elém a tálcát.

            - Oh, nem kellett volna, de azért köszönöm! – ahogy kimondtam, hasam hangos korgásba kezdett.

            - Tehát, akkor ki nem éhes? – nézett rám nevetve Ryeowook. – Hazudtál! Tudtam én, hogy éhes vagy, hiába is tagadtad!

            - Sajnálom - úgy tettem, mint aki szégyelli magát, és lehajtottam a fejem, közben pedig a tálca szélén kezdtem húzogatni az ujjamat.

            - Nincs ezzel semmi baj, mi is hazudtunk már erről! – simogatta meg a kezem Sungmin. Érintésétől furcsa érzés járta át a testem, nem tudtam mire vélni, így csak néztem a kézfejét majd mikor észrevette ezt, elkapta a kezét.

            - Gyerünk, együnk már! – szólalt fel Shindong is, aki eddig csendes közreműködő volt.

            - Rendben! – feleltük egyszerre, és mindannyian enni kezdtünk.

            Miközben falatoztunk, egy lány lépett az asztalunkhoz. Meglepődtem és elfordultam, úgy tettem, mintha én ott sem lennék, bár legszívesebben elsüllyedtem volna az asztal alá.

            - Oppa, ezt neked hoztam! Remélem, örülni fogsz neki! – nyújtott át egy piros szívecskés ajándéktasakot Eunhyuknak. A fiú kedvesen ránézett, majd elvette tőle a tasakot.

            - Köszönöm, nagyon kedves vagy! – mondta, azzal el is fordult a lánytól, egy mosoly kíséretében.

            A lány csak állt ott még egy pár másodpercig, majd mikor végignézett a fiúkon, megpillantott engem. Szemei kikerekedtek, ahogy az enyémek is, én gyorsan elkaptam a fejem, de ő továbbra is engem nézett. Sungmin észrevette zavaromat, és a lányra nézett.

            - Szeretnél még mondani valamit? – kérdezte tőle.

            - Ez a lány ki? – mutatott rám.

            - Ő az én padtársam, és velünk eszik, van ezzel valami baj? – fordult oda Eunhyuk is.

            - Ő a barátunk. Kiskorunk óta ismerjük egymást, csak el kellett költöznie innen hosszú időre, de most visszaköltözött Szöulba. Már nagyon hiányzott nekünk! – karolt át Kyuhyun, miközben a szemeivel a lányra nézett.

            - Oh, így már értem, hát, akkor üdvözöllek! - mondta a lány, majd megfordult, és elment.

            Nem mertem ezek után megszólalni, de kezdtem szédülni, így könyökömmel megtámaszkodtam az asztalon, és tenyerembe fektettem az arcomat.

            - Minden oké? – kérdezte Donghae. - Megráztam a fejem. Tényleg nem éreztem valami fényesen magam. Egyedül akarok lenni, el akarok menni innen. Én ezt már nem bírom. Felálltam az asztaltól, és minden szó nélkül elrohantam. Nem tudtam, hogy hova akarok menni, a lábaim maguktól mentek. Végül megérkeztem.

            Kirontottam a teraszra. Tekintetemmel egy üres hely után kutattam, ahova letehetem magam. Kis keresgélés után meg is találtam a számomra megfelelőt. Az épület szélén volt egy pad, ahova odasütött a nap. A nap is süt, és még meleg is van. Tökéletes.

Leültem oda, elővettem a telefonom, és azt kívántam, bárcsak felhívhatnám a barátnőmet, de nem tehettem meg, mivel apám megölne, ha több tízezres telefonszámlát csinálnék. Utáltam magamat, amiért egyedül voltam. Elhatároztam, hogy legalább egy barátnőt keresnem kell, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felálljak, és elinduljak ismerkedni.

Nézelődni kezdtem, néztem a forgalmat, az embereket, ahogy jókedvűen sétálgatnak a parkban.

Mit keresek én itt? Vajon nekem itt van a helyem? Lesznek barátaim, akikkel bármit meg tudok majd beszélni? Miért nem tudok beilleszkedni?! Hát, persze, azért, mert félig európai vagyok… Ah, nincs is ennél rosszabb – gondoltam, miközben még mindig az utcán jártattam a szememet, mikor valami kizökkentett a kis világomból.

            - Nézzétek! Ott van! Tudtam, hogy itt lesz! – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

            - Előlünk nem bújhatsz el, Shin Hyunsoo! – szólalt meg még valaki, bár a hangjában vidámságot véltem felfedezni.

Tehát megtaláltak... És ha jól hallom, nem haragszanak rám, amiért csak úgy elmentem. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg nem mérgesek. De mit tegyek? Ezek után, hogy nézzek rájuk? – agyaltam.