7. rész

Megérkeztünk a megállóhoz, és beálltunk a váróba. A fiúk megköszönték, hogy kikísértem őket, és persze, az ernyőt is, majd mondták, hogy menjek nyugodtan haza.

Visszanéztem a sötét utcába, nyeltem egy nagyot, torkomban akkora gombóc nőtt, hogy azt hittem, megfulladok. Kelletlenül búcsúztam el tőlük, majd remegő lábakkal útnak eredtem.

Sungmin úgy döntött, hogy egy gonosz tréfát fog véghezvinni, még mielőtt elhagynám a közeli lámpa fényét, persze, nem tudhatta, hogy hogyan is érzem magam ebben a percben. Egy váratlan pillanatban utánam szaladt, és kezét a derekam köré fonta. Úgy hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem, és félelmemben sikoltottam egyet, majd a szabad ernyővel egy taslit adtam neki, nem foglalkozva a másik ernyővel, ami eközben a földre zuhant.

- Au, ezt most miért kaptam? – engedte el egyik kezével a derekam, és a fejét dörzsölgette. Felismerve a hangot, elszégyelltem magam, és megfordultam.

- Ne haragudj, nem akartalak bántani, csak nagyon félek a sötétben, és azt hittem, hogy valaki bántani akar. Tényleg nagyon sajnálom! – hajtottam le a fejem.

- Áh, most már világos, hogy miért jöttél olyan közel hozzám, és miért kapaszkodtál úgy, mintha az életed függne rajta. Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mondta, majd mellkasára vont. - Szeretnéd, hogy visszakísérjelek?

Az eső még mindig szakadt, így egyre vizesebbek lettünk, bár ez a mai nap után már fel sem tűnt.

- Nem kell, de nagyon örülnék, ha felhívnál, ha a buszon leszel.

- Nem gond, felhívlak, csak ne félj – szorított még jobban magához.

- Most már jobb lesz, hogy tudom, hogy hívni fogsz - utolsó búcsúként egy puszit nyomott homlokomra, majd visszament a többiekhez.

Felvettem az ernyőmet, és újra útnak eredtem, majd hamarosan a telefonom is megcsörrent. Közben hál’ istennek az eső is elállt, így egyik kezemben a telefonom, míg a másikban a két ernyő volt, és ügyetlenkedve haladtam tovább. Megelégeltem, hogy ki-kicsúszkál az egyik, így hónom alá fogtam mind a kettőt, és így haladtam tovább.

- Hogy vagy? - hallatszódott a kérdés, a telefon túlsó végéről – Még nem jött a busz, de nem bírtam tovább várni.

- De aranyos vagy! – mondtam. – És viszonylag jól, bár a gyomrom még mindig görcsben van, de köszönöm, hogy felhívtál.

- Ez csak természetes, Hyunsoo-ah. Miattam kerültél ilyen helyzetbe, miattam még jobban félsz.

- Ez nem így van, nincs igazad! Előtte is mindig féltem a sötétben, csak soha senkinek nem mondtam el.

- Pedig ha elmondtad volna, soha nem engedtem volna meg, hogy elgyere velünk – mondta, és hangja egy kissé dühösen csengett.

- Na, látod, ezért nem mondtam el neked.

- Hyunsoo-ah, mondhatok valamit? - váltott hirtelen témát Sungmin.

- Ühüm - bólintottam, bár azt nem tudom, hogy minek, talán csak megszokásból.

- Fordulj hátra! - Azzal szót fogadva megfordultam, és megpillantottam őt az egyik lámpa alatt. Hirtelen eltűnt gyomromból a szorító érzés, és mintha meg is nyugodtam volna, ahogy láttam, hogy engem néz, és karjait széttárja, amint megpillantotta arcom.

Gondolkodás nélkül elindultam, még fel se fogtam, hogy mi történik velem, már a karjai közt voltam. Szorosan öleltem át tökéletes felsőtestét, mesés illata teletöltötte az orromat, majd a levegő is megtelt vele. Most már biztos voltam benne, hogy mit érzek iránta. Beleszerettem. Visszavonhatatlanul beleszerettem.

Mikor vele voltam, Yesung visszaszorult, nem tombolt a fejemben, és kimondhatom, hogy nem is hiányzott annyira. Ugyan még mindig szerettem, de talán Sungmint jobban.

Még mindig belé kapaszkodtam, mikor fejemet elemeltem a válláról, és arcára néztem.

- Mindjárt itt a buszod, menned kell, ha nem akarod lekésni.

- Nem baj, ha lekésem, nem érdekel, nem akarom, hogy félj. Beszéltem anyámmal is, és mondtam neki, hogy az éjszaka nem megyek haza.

- Komolyan? Akkor te is velünk leszel este? - lelkesültem fel.

- Aha, ennyire örülsz neki? - mosolygott kedvesen.

- Miért, mit vártál? Azt hitted, hogy majd azt mondom, hogy nem jó? - kérdeztem tőle, miközben úgy tettem, mintha besértődtem volna.

- Ugyan már, most miért vagy ilyen?

- Milyen? - Elhúzódtam tőle, karjaimat pedig magam mellé engedtem.

- Ilyen cuki, és makacs is egyszerre.

- Cuki is, meg makacs is? – húztam fel a szemöldököm.

Erre már nem válaszolt semmit, csak még jobban megragadta a derekam, és visszahúzott. Úgy ölelt magához, mint ezelőtt még soha senki. Hallottam nyugodt szívverését, minden egyes lélegzetvételét.

- Ideje lenne, ha hazamennénk, a többiek már biztos aggódnak miattad.

- Jól van, menjünk haza - mondtam kedvtelenül, de mivel Sungmin igencsak vizes volt, nem akartam, hogy megfázzon miattam.

Elengedte derekam, majd megfogta a kezem, és így indultunk el a házunk felé.

- Biztos nagyot néznek majd, hogy mit keresel itt - szólaltam meg, mikor az út felénél jártunk.

- Nem baj, a lényeg, hogy te örülsz, hogy nem mentem el.

- Mindennél jobban - mondtam mosolyogva.

- Elhiszem neked, és nem mellékesen, annyira ragyognak a szemeid, hogy ha nem mondanád, akkor is tudnám. - Elpirultam, és hálát adtam az égnek, hogy az utcán koromsötétség honolt, mert így legalább lángvörös arcomat nem láthatta.

Az út további részét csendben töltöttük, de egy pillanatra se engedtük el egymást. A házhoz érkezve előkerestem a kulcsokat, kinyitottam a kaput, és beléptünk rajta. Becsaptam magunk mögött azt, visszazártam, bár egyben biztos voltam, hogy ma senki se fog betörni hozzánk. Ha meglátják ezt a sok fiút, kézzel-lábbal menekülnek majd innen.

- Megjöttem! - kiabáltam be a nappaliba, amint beléptem a bejárati ajtón.

- Azt hittük, hogy már elraboltak - lépett elő Ryeowook, és amikor megpillantotta Sungmint, elmosolyodott. – Szóval, ezért késtél ennyit! - tette hozzá.

- Igen, Sungmin mégiscsak úgy döntött, hogy itt alszik velünk.

- Aigoo, Lee Sungmin, de gonosz vagy!

- Miért? - vonta fel a szemöldökét az említett, barátja kijelentésére.

- Valld be, hogy nem akartad velünk egyedül hagyni Hyunsoo-t. Igazam van, ugye?

- Ez nem egészen így van.

- Akkor hogy?

- Majd egyszer elmesélem - karolta át barátja vállát, majd nevetve mentek be a nappaliba.

Pár perccel később, mosolyogva léptem be utánuk, majd konstatáltam, hogy a szoba még mindig egyben van. Sungmin már a kanapén ült, egyik oldalán Ryeowook, míg a másikon Donghae foglalt helyet.

Eunhyuk az ablak előtt állt, és engem nézett, majd megszólalt:

- Hyunsoo-ah, nem is mondtad, hogy félsz a sötétben! – lépett oda, miközben szégyenemben majdnem elsüllyedtem. – Nincs ezzel semmi baj, de nekünk miért nem szóltál? Akkor nem hagytuk volna, hogy egyedül gyere vissza.

Ekkor Sungminre néztem, és szemeimmel villámokat szórtam felé, amiért elmondta. Végül is már mindegy, kár lenne ezen bosszankodni, már úgyis tudják.

- Én nem szégyellem! – jelentettem ki felszegett fejjel.

- Na, persze! – vigyorgott Donghae.

- Na, jó, talán egy kicsit, de nem tehetek róla, kiskoromban sokat voltam egyedül, és nagyon sok horrorfilmet néztem. De mondjuk, most is szeretem őket – mosolyogtam. - Az utóbbi időben nem is néztem… egyedül – tettem hozzá.

- Akkor mi lenne, ha megnéznénk egyet? Már úgyis besötétedett, és jelenleg nem vagy egyedül! – szólalt meg Ryeowook.

- Hát, nem is tudom…

- Ne már, Hyunsoo-ah! Jó lesz, majd odabújsz Sungminhez, ha félsz! – kuncogott.

Az érintett felkapta a fejét, felállt, és mellém lépett. Megfogta a kezem, maga után húzott, félretolta Donghae-t, és leültetett. Helyet foglalt mellettem, majd átkarolta vállamat, amibe kissé belevörösödtem.

- Akkor mit nézzünk? – csapta össze tenyerét Eunhyuk.

- A TV alatt találsz egy párat, vagy ha akarod, a gépem is lehozhatom! – ajánlottam fel.

Padtársam megfontolva ajánlatom, először a kis szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját. Hümmögni kezdett, miközben végigsiklott a kínálaton.

- Kell a géped! – állapította meg.

- Máris hozom – pattantam fel, majd elviharzottam.

Ahogy beléptem a szobába, nem kapcsoltam fel a lámpát, és a sötétben puhatolóztam. Idétlenségemre csak a gépem találtam meg, a zsinórjai pedig darabokban hevertek a padlón. De jó, hogy szétszedhető. Puffogva kaptam össze a hiányzó darabokat, mikor megnyikordult mögöttem az ajtó. Megijedtem, és majdnem elhajítottam a laptopom.

- Hey, mi a baj? – kapcsolta fel a villanyt Sungmin.

- Semmi, csak a frászt hoztad rám, ahogy beléptél.

- Miért nem kapcsoltál villanyt?

- Nem tartottam fontosnak!

Mögém lépett, átkarolt, miközben letettem a gépet az ágyra.

- És mit tartasz fontosnak? – kérdezte.

- Azt, hogy végre befejezzétek az enyelgést, és hozzátok le azt a gépet! – kiáltott be Eunhyuk.

- Megyünk már! – mondtam, azzal kibújtam Sungmin öleléséből, felkaptam a stócot, és elindultam.

A lépcsőknél jártam, mikor Sungmin megragadta a karom, maga felé fordított, és lágy csókot lehelt ajkaimra. Meglepett fejet vághattam, mert mikor elhúzódott tőlem, diadalittas mosoly jelent meg az arcán.

- Mi tart már ilyen sokáig? – kiáltottak lentről a többiek.

- Jól van már! – kiabált vissza Sungmin.

Éreztem, ahogy arcom még mindig ég, így lehajtott fejjel léptem be a szobába, és nyomtam Eunhyuk kezébe a laptopot, tartozékaival együtt. Leültem a kanapéra, egy párnát vettem fel - ami először a kezembe akadt -, és meglepődtem azon, amit láttam.

Megtaláltam a Yesungos párnámat! Olyan boldogság töltött el, hogy ezt le sem lehet írni. Az ez a párna, amelyet azóta keresek, hogy ideköltöztünk. Csak az egyik oldalán volt kép, így anya biztos azt hitte, hogy csak sima huzatú, ami az ágyra való. Annyira örültem a tudatnak, hogy nem veszett el.

Nem sokkal azután kaptam a barátnőmtől, hogy megszerettem az Innocent Planetet, és Yesung a kedvencemmé vált. Tehát ebből az következik, hogy nagyon sokat jelentett nekem, és nagyon szomorú voltam, mikor nem találtam sehol. De most megtaláltam, és madarat lehetett volna velem fogatni; nem mellékesen emlékeztetett az eddigi életemre, a barátosnémmal töltött időkre.

Szorongatni kezdtem, és képtelen voltam letenni. Hiába alkottam már egy párt Sungminnel, valahogy még mindig hozzá húzott a szívem. Szeretem őt, és ezen egyhamar nem fogok tudni túllépni.

- Miért szorongatod annyira azt a párnát? Már félsz előre? – vihogott mellettem Donghae.

- Nem, miért, nem szorongathatom az engedélyed nélkül? – fordultam felé, és pimasz mosoly jelent meg a szám sarkában.

- Jól van, na, de nagyon derűs kedved van! Mi ennek az oka?

- Én! – vágta közbe Sungmin, aminek köszönhetően mindenki nevetni kezdett.

- De tényleg, mi történt odafent? – puhatolózott tovább Donghae.

- Fent? Semmi. Kellett volna?

- Hát, azt nem nekem kellene tudnom! De mutasd csak azt a párnát! – Ahogy ezt kimondta, már ki is kapta a kezemből. Amint megpillantotta a rajta levő képet, vegyes érzelmeket véltem felfedezni az arcán. Kezdetben meglepődött volt, majd hirtelen haragossá vált a kedve. - Ez most komoly? Ennek örülsz annyira?

Ennek köszönhetően mindenki rám nézett, de nem igazán érdekelt.

- A barátnőmtől kaptam, és sokat jelent nekem. Fogadd el! – válaszoltam.

- De akkor is, ez van rajta!

- Basszus, a neve nem ez, hanem Yesung, és ha nem tetszik, akkor nem kell nézni! – szinte már kiabáltam, majd kikaptam a kezéből a tulajdonom, és kivittem a szobából.

Miután visszajöttem, Donghae bűnbánóan nézett rám, valószínűleg Sungmin jól leteremtette emiatt.

- Ne haragudj, Hyunsoo-ah! Nem akartalak megbántani.

- Nincs semmi baj, Donghae. Csak máskor ne legyél ennyire izé. Rendben?

Bólintott egyet, így újra szent lett a béke közöttünk.

Eközben Eunhyuk kikeresett egy filmet az interneten, összedugta a tévével a gépemet, és elindította.

- Várjatok! Eunhyuk, állítsd meg! – ugrott fel Ryeowook mellettünk. – Mi lesz a popcornnal?

- Tényleg, azt elfelejtettük! – kaptam a homlokomhoz.

Kiviharzottam a konyhába, Ryeowook pedig utánam jött. Feltúrtuk a fél konyhát, hogy legalább egy zacskóval találjunk. Mázlink volt, mert az egyik szekrény aljában három csomag csücsült.

Kivettem őket, majd az egyiket Ryeowook kezébe nyomtam, aki rögvest ki is nyitotta azt, és bedobta a mikróba. Két és fél perc, és az első adag kész is volt. Miután mindet megcsináltuk, visszamentünk a szobába, letettük a tálakat az asztalra. Kirohantam még az üdítőért, és a poharakért.

Mindennel készen voltunk, enni-innivaló az asztalon, és a film lejátszásra készen állt. Leültem a helyemre, és Eunhyuk már indította is.

6. rész

- Jaj, Hyunsoo, ne haragudj, nem téged akartalak megdobni. Csak Shindong bebújt az ajtó mögé. Ugye, nem haragszol? – nézett rám boci szemekkel Eunhyuk. – Nagyon fáj?

- Nem, semmi baj, túl fogom élni – mondtam, azzal felvettem a párnát a földről, és mindenki meglepetésére visszahajítottam. Szerencsétlenségemre viszont nem a kis padtársam találtam el, hanem Sungmin fejét érte a támadás.

Szám elé kaptam a kezem, de a nevetésemet már nem tudtam visszafogni.

- Ne haragudj!

- Na, most ezért megfizetsz! – állt fel, és megint felém repült egy, de ügyesen kikerültem, és ennek Shindong már annyira nem örült.

- Yah! Lee Sungmin! Most halott vagy! – kiabálta, és a párna fiú hasán landolt. Ketten jól eldobálóztak, majd mindenki becsatlakozott a játékba.

Bebújtam a fotel mögé, ezzel is védve magamat. A fiúk is különböző helyeket választottak menedékül, de azért a szemtől-szembeni támadást is elég sűrűn alkalmazták. Shindong úgy gondolta, hogy neki nem elég egy, így megkaparintott még egyet. Aztán fejébe szállt a bátorsága, és megindult a többiek felé, mindkét kezével hadonászva.

Eunhyuk és Donghae úgy gondolták, hogy kicsalják a medvét a barlangjából, ezért kirohantak az udvarra. Barátjuk persze, kopóként szaladt utánuk, így fel sem tűnt neki, hogy merre tartanak.

Kint körülbelül harminc fok tombolt, de ez sem zavarta őket. Sungmin is utánuk ment, végül mindannyian csatlakoztunk hozzájuk. Egyikük se adta fel, még az se volt baj, hogy a hajuk annyira vizes volt már az izzadságtól, hogy teljesen a bőrükhöz tapadt.

Kyuhyunnak pimasz mosoly jelent meg az arcán, mikor meglátta a locsolócsövet. Tudtam, hogy ebből nem csak sima kézmosás lesz…

Odaszaladt, felkapta a földről a végét, és szólt Sungminnak, hogy nyissa meg a csapot. Donghae felé irányította, majd a hirtelen kilövellő víz másodpercek alatt bőrig áztatta a fiút. Aztán következett Eunhyuk, Shindong és még Ryeowook is kapott egy nagy adaggal. Akkor locsolt, mikor senki sem figyelt oda, így nem lehetett menekülni előle.

A végére senki sem úszta meg, ott álltunk bőrig ázva, de Kyuhyunnak nem volt ennyi elég, folytatta akcióját. Sungminnal összenéztünk, és mintha kitaláltuk volna egymás gondolatát, egyszerre osontunk be a konyhába. Két nagy fazekat megtöltöttünk vízzel, kilopóztunk a fiú mögé, és a nyakába öntöttük. Bosszúból persze, megint a slaggal kaptunk, de jót nevettünk rajta.

Ekkor Sungmin vigyorogva a csaphoz lépett, és elzárta azt. A nyomás egyre jobban csökkent, és csakhamar a víz elfogyott. Ekkor Kyuhyun belenézett a locsoló végébe, de a szőke hajú újra kinyitotta, ennek köszönhetően a vízsugár az arcába ömlött.

Donghae és Eunhyuk összebeszéltek, és közös akcióba kezdtek. Legelőször Kyuhyunt vették célba, majd addig püfölték, amíg az el nem szaladt előlük, és a locsolót el nem hajította.

A következő alanyuk Ryeowook és Shindong lett, bár ők nem hagyták magukat, és ellentámadásba kezdtek, míg végül az egész udvart körbefutották. Közben leültem a fűbe, és nagyokat nevettem a fiúkon. Sungmin is helyet foglalt mellettem, majd együtt szórakoztunk a barátainkon.

Az egyik pillanatban egy párna repült felénk, mikor a mellettem helyet foglaló szőke fiú felugrott, és elém vetődött. Szembe került velem, és szemembe nézett, majd vigyorogni kezdett. A lendülettől persze, hátradőltem, és a könyökömmel támaszkodtam meg. Az egész úgy hatott, mintha ezt előre megtervezték volna.

Ezt tuti kitervelték! Ezek szövetkeztek ellenem! Na, ezért még kapnak! – mondtam magamban, majd vállai felett kibújtam, és megnéztem, hogy ki a tettestársa. Ryeowook állt tőlünk körülbelül két méterre, és szája a füléig ért. Hát, persze, gondolhattam volna… A kis Wookie :D

Visszafordultam Sungmin felé, majd gyönyörű szemeibe néztem. Szívem hevesebben kezdett el verni, bár nem tudom, hogy mire vártam. Talán arra, hogy megcsókoljon? Ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből, de azért még mindig a földön hevertem.

A fiúnak látszólag tetszett ez a kialakult – mondhatni kellemetlen - helyzet, bár be kell valljam, én is hozzá hasonlóan éreztem magam. Szemeimről ajkaimra pillantott, majd tekintete újra az enyémet kereste. Zavarba jöttem, és éreztem, ahogy arcomat elönti a melegség.

- Óó... drága madárkáim, hát, ti mit csináltok… – lépett mellénk Eunhyuk, és leguggolt hozzánk. – Sungmin? Te mi a jó istent csinálsz? – kérdezte most már tőle, mikor meglátta, hogy arcunk csupán centikre van egymástól.

- Menj el, Eunhyuk! – szólt rá a másik, de fejét nem fordította oda.

- Nem megyek, mondd el, hogy mit csinálsz a padtársammal!

- Szerinted mit csinálnék, mikor mindannyian itt vagytok? – fordult felé, és szemei szinte villámokat szórtak.

- Áááh, már értem, te meg te… – mutogatott mindkettőnkre – szeretitek egymást! – vigyorgott elégedetten.

- Micsoda? Te megvesztél? – csattantam fel.

- Pedig nagyon úgy néztek ki.

- Aigoo… komolyan, Eunhyuk, ugye, ezt te magad sem hiszed el? – kérdeztem.

- Akkor is úgy néztek ki! – hangjából észre lehetett venni, hogy most igencsak besértődött.

- Féltékeny vagy? – kérdezte Sungmin felvont szemöldökkel.

- Nem! De felejtsetek el, jó? Inkább elmegyek! – mondta, azzal felállt, és bement a házba.

Összenéztünk, majd elmosolyogtuk magunkat, de még mindig nem keltünk fel. Ekkor olyan dolog történt, amire még csak álmomban sem számítottam. Bár tanulhattam volna a nem sokkal ezelőtti esetből, mégis elbambultam.

Arca közeledni kezdett felém, majd megpuszilta a homlokomat, az orrom hegyét, végül az arcomra is kaptam egyet. Azt hittem, hogy itt vége is lesz, de nem…

Újra szemeimbe nézett, majd ajkai súrolni kezdték az enyéimet, de nem értek össze teljesen. Pupilláim kitágultak a váratlan érintéstől, el akartam húzódni, de képtelen voltam rá. Izmaim nem engedelmeskedtek, mintha nem is léteztek volna.

Sungmin eltávolodott tőlem, és arcomat fürkészte. Szívem közben ki akart szabadulni a mellkasomból, és hevesen dübörgött. A fiú mosolyogni kezdett, szinte már diadalittasan, és újra összeértek ajkaink.

Feladtam minden ellenállásom, és csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. A gondolatok megszűntek, elillantak a fejemből, és helyüket felváltotta az üresség. Testemen mintha áram futott volna végig, bizsergető érzést hagyva maga után. Szemeimet lassan lehunytam.

Valami motoszkálni kezdett a fejemben, de nem foglalkoztam vele. Szemeimet lehunyva tartottam, és újra megszűnt körülöttem minden.

Lassan váltak el ajkaink egymástól, és a levegőt is kapkodva vettük, miközben egymás szemébe néztünk. Próbáltam megfejteni, hogy most mi járhat a fejében, de még az is nehezemre esett, hogy bármi másra gondoljak az ajkain kívül.

Végül arcán széles mosoly terült el, és ezek után szemei is csillogni kezdtek a boldogságtól. Valahogy nem tudtam visszamosolyogni, olyan érzésem volt, mintha megcsaltam volna valakit. És ekkor beugrott az a személy, aki miatt minden áldott nap felkelek. Yesung, igen, ő az, akiért a szívem dobog, és mindennél jobban szeretem. Hiába tudom, hogy ezt nem kellene, mert ez örökre csak egy álom marad, de nem tudok mit tenni ellene, nem tudom utálni.

Muszáj lesz valamit tenned, Hyunsoo! Lehet, hogy életed szerelme van most itt veled szemben! Nem szalaszthatod el egy álom miatt! – próbáltam meggyőzni magam, mindhiába.

Minden szó nélkül felpattantam a földről, ezzel is lelökve magamról Sungmint, és elviharzottam, vagyis inkább csak próbáltam, mert a szőke fiú utánam nyúlt, és megállított.

- Valami baj van? – kérdezte halkan. Megráztam a fejem, de nem fordultam felé. Most mit tegyek? Miért történik ez velem?

Ám ebben a pillanatban, megfordított és lehajolt, hogy ismét szemembe nézhessen. Zavaromban pislogni kezdtem, és emiatt tök idiótának éreztem magam.

- Öhm, sajnálom, hogy csak úgy lelöktelek magamról.

- Nincs semmi baj, de most nekem kell bocsánatot kérnem, amiért csak úgy megcsókoltalak!

- Én nem bántam – mondtam alig hallhatóan, de arckifejezése láttán tudtam, hogy meghallotta. Ekkor váratlanul, mintha nem is én lennék, közelebb húzódtam hozzá, és átöleltem.

Eközben Sungmin teste megmerevedett váratlan reakcióm miatt, majd érezni lehetett, ahogy izmai elernyednek, és átkarolja derekam, végül szorosan magához húzott.

- Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, hogy csak úgy rád rontottam - suttogta a fülembe újra.

- Tényleg semmi baj, Sungmin! El is lökhettelek volna magamtól, de egyszerűen nem tudtam megtenni.

- Miért nem?

- Nem tudom!

Erre már nem válaszolt, csak szorosan tartott. Nyakához bújtam, és beszívtam az illatát, közben pedig éreztem, hogy kíváncsiskodó tekintetek pásztáznak végig minket. Hátrafordultam, és megérzésem beigazolódott, a fiúk egytől egyig ott álltak az ablakban, és minket bámultak. Észre se vettem, mikor mindannyian távoztak az udvarról.

- Azt hiszem, hogy figyelik minden lépésünket - kuncogtam újra Sungmin nyakához bújva.

- Nem baj, ezen elcsámcsognak egy darabig - mondta nevetve.

- Azt meghiszem! - válaszoltam.

Egy darabig így álltunk, mikor sötétedni kezdett, a felhők is szép számmal jelentek meg az égen.

- Remek, mindjárt esni fog, ideje hazamennem - mondta Sungmin, majd elengedte a derekam, és megfogta a kezem. - Gyere, menjünk be.

A szobába érve persze, megrohamoztak a többiek minket. Mindenféle kérdést tettek fel, mindent tudni akartak. Gyorsan elmondtuk nekik a sztorit, bár abban még nem voltam biztos, mit is érzek valójában.

- Nemsokára esni fog - szólalt meg Ryeowook - Menjünk haza, srácok!

- Nem akarok! - hisztizett Eunhyuk. - Olyan jó itt lenni.

Mintha Isten is azt akarta volna, hogy így történjen, megszólalt a telefonom.

- Halló - szóltam bele, miután felkaptam az asztalról, és elhúztam a zöld gombot.

- Hyunsoo-ah! Nem tudok ma hazamenni, túlóráznom kell, apád is sokáig marad, egyedül leszel este, ha van valami baj, hívj fel!

- Oké, értettem, de anya, pár barátom itt aludhat? Úgy is mindjárt leszakad az ég.

- Persze, holnap úgy is szombat van.

- Köszi, anya! Vigyázz magadra, szeretlek.

- Én is, most leteszem - azzal a telefon elnémult.

- Itt maradhattok éjszakára, ha gondoljátok, nem lesz itthon senki rajtam kívül – fordultam a fiúk felé.

- Végre valami jó hír! - kiáltott fel Eunhyuk.

- Én szerintem hazamegyek- állt fel Kyuhyun, és Sungmin is jobbnak látta, ha inkább hazamegy.

- Akkor kikísérlek titeket – ajánlottam fel, és már az előszobába indultunk, mikor Donghae utánunk kiabált.

- Várjatok, szakad az eső - fordult vissza az ablakhoz.

- Keresek ernyőt! - mondtam, és elindultam néhány után kutatni.

Pár perc múlva, kezemben két esernyővel tértem vissza. Shindong eközben kijelentette, hogy ő is haza akar menni. Így úgy döntöttünk, hogy ketten használunk egy-egy esernyőt. Kyuhyunnal álltam párba először, aztán azon kaptam magam, hogy a párom eltűnik mellőlem, és Sungmin karolja át a vállam. Csak pislogtam rá, majd Kyuhyunra, és vissza, végül nevetni kezdtem.

- Nem gondoltad, ugye, hogy hagylak vele menni? – mutatott barátjára, aki villámokat szórt felé a szemeivel.

Megráztam a fejem, ezután elindultunk a sötét éjszakába. Őszintén bevallom, mindig is féltem a sötétben, így jólesett, hogy többen mentünk ki a buszmegállóhoz. Ekkor még eszembe se jutott, hogy egyedül kell majd hazamennem.

5. rész

Kicsengettek. Valami csoda folytán eltelt az a kínkeserves délután is. Éppen az osztályteremből igyekeztem ki minél hamarabb, de ahogy sejtettem, megint az utolsók között voltam.

- Ah, Hyunsoo, hogy neked mindig Isten utolsójának kell lenned! – motyogtam magamban.

Felkaptam a táskámat a vállamra, lendületből megfordultam, és szépen lefejeltem a mögöttem álló személyt. Elestem, majd a homlokomhoz kaptam.  – Miért nem figy… - De a mondatom már nem fejeztem be, mert megpillantottam az illetőt. Megköszörültem torkom, és megpróbáltam felállni.

- Ne haragudj, minden rendben? – kérdezte Sungmin, miközben felsegített a földről.

- Nincs semmi gond!

- Biztos nem fáj? Elég nagy piros foltod lett a homlokodon! - Láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

- Először is, ez nagyon nem vicces! Másodszor pedig, mióta állsz itt?

- Már egy ideje, csak annyira el voltál foglalva magaddal, hogy nem vetted észre, pedig még Eunhyuk is elköszönt.

Most komolyan hallotta, ahogy magammal beszélgetek? Aish, milyen ciki! Biztos el fogja mondani a többieknek, mekkora égés lesz… – gondolkodtam, miközben éreztem, hogy minden erőm elhagyott.

            - Ha azon gondolkodsz, hogy netán meghallottam valamit, miközben magadban beszéltél, jelentem, ha hallottam is valamit, nem fogom elmondani senkinek – vigyorgott.

            - Tehát akkor ez azt jelenti, hogy hallottál valamit?

            - Azt neked sem fogom elmondani.

            - Yah! Jogom van tudni! Mondd el!

            - Arra várhatsz! – Széles mosoly terült el az arcán.

Basszus, ne már! Róla is mondtam valamit! Édes Istenem… ugye nem hallotta? Ugye nem? De vajon megbízhatok benne? Ááááh… milyen idegesítő. - Éppen mondani akartam neki valamit, mikor hirtelen ez jutott eszembe.

            - Egyébként is, miért vártál rám?

            - Nem emlékszel? Egyfelé lakunk. Gondoltam, mehetnénk együtt is – vakarta meg a fejét zavarában. Egy pillanatig csak bámultam rá, majd magamhoz térve megráztam a fejem.

- Öhm… oké… menjünk együtt! – mosolyogtam rá.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte.

- Ühüm!

Az ajtó felé mentünk, átléptük a küszöböt, és az udvar felé indultunk. Csendben haladtunk egymás mellett, mikor valaki megszólalt az épület tövében:

- Szép, hogy nélkülünk akartok elmenni! Sungmin-ah! Hát, milyen barát vagy te? Egy lány miatt már dobsz is minket? – állt fel Kyuhyun, és közelebb lépett.

- Kyuhyun, miért vagy ilyen bunkó? – vigyorgott barátjára Sungmin. – Azt hiszed, hogy csak így itt hagynálak?

- Nagyon úgy néztél ki! – duzzogott.

- Oh, akkor én megyek is! – mondtam, és elindultam.

- Yah! Hyunsoo-ah! Hova mész? – kiáltott utánam Ryeowook.

- Hát, haza!

- Azt hiszed, hogy csak úgy hagyunk elmenni? Ezért vártunk rád annyit? – húzta fel a szemöldökét Kyuhyun.

- Senki nem mondta, hogy várjatok meg!

Ezúttal mindenki rám nézett, és hirtelen azt se tudtam, hogy elsüllyedjek-e, vagy inkább hagyjam, forduljak meg, és menjek el.

- Ha kérted, ha nem, mi megvártunk – lépett közelebb Eunhyuk. – Na, gyere már ide, ne kéresd magad! – nyújtotta ki a kezét felém.

Akaratlanul is megfogtam, ő pedig visszahúzott közéjük, de még mindig nem indultunk el. Donghae és Eunhyuk úgy gondolták ismét megmutatják tánctudásukat. - Hyunsoo-ah – fordult felém Sungmin –, van valami jó zene a telefonodon? – mutatott a kezemben levő telefonomra.

- Úgy gondolom, hogy jobban járunk, ha a tiéden, vagy valaki másén hallgatunk.

- Miért?

- Gondolkozz egy kicsit – mondtam, majd zsebre vágtam a készüléket. - Áh, tényleg, te Innocent Planet rajongó vagy. Elég szomorú.

- Ryeowook-ah, mutasd, neked mid van – szólalt fel Shindong, aki éppen a fűben fetrengett. A fiú elővette telefonját, és keresgélni kezdett. Kis kutakodás után meg is találta a megfelelőt, és el is indította.

Donghae és Eunhyuk rögtön átérezte a zene dallamát, és automatikusan táncolni kezdtek a ritmusára- Mesélj közben, hogy érzed itt magad? Hogy tetszik Szöul?

- Szeretek itt lenni, de hiányoznak a barátaim.

- De most már mi is itt vagyunk neked! – mondta Ryeowook.

- Igen, és jó érzés, hogy itt is viszonylag hamar találtam barátokat – mondtam, majd mindannyian a két táncoló fiú felé fordultunk. Mozgásuk kiegyensúlyozott, magabiztos és rögtönzött volt. Eunhyukon látszódott, hogy mindene a tánc, ő ennek él.

Eltelt jó pár perc, mikor megcsörrent a telefonom. Persze, amilyen süket vagyok, nem vettem észre egyből, így Sungmin lökdösött meg, hogy csörög. Kivettem a zsebemből, és anyám nevét pillantottam meg a hatalmas kijelzőn. Felálltam, és félrevonultam, hogy felvegyem.

- Igen? – szóltam bele.

- Hyunsoo, hol vagy már? Tudod, hogy el kell mennem dolgozni.

- Omo… el is felejtettem, ne haragudj, sietek haza.

- De mire hazaérsz, már nem leszek itthon. Találsz magadnak ennivalót a hűtőben. Apád ma későn jön haza, és én sem tudom, hogy mikor végzek. De tényleg, hol vagy most?

- A suliban vagyok... – elhallgattam egy pillanatra – a barátaimmal.

- Vannak barátaid? Nahát, ez nagyszerű hír, akkor hívd meg őket, ha gondolod.

- Oké – mondtam határozatlanul. Persze, ők már eldöntötték, hogy átjönnek hozzánk, de ezt anyámnak nem kell tudnia.

- De most leteszem, legyél jó. Szeretlek.

- Szeretlek, anya! – azzal a telefon elnémult. Visszamentem a fiúkhoz, és leültem a fűbe.

- Ki volt az? – kérdezte érdeklődve Ryeowook.

- Anya hívott fel, hogy nem lesz otthon, mire hazaérek.

- Nagyszerű, akkor még az otthonotokba is bemehetünk, ugye? – lelkendezett Eunhyuk.

- Hát, ami azt illeti… - Nem hagyták, hogy befejezzem a mondatot, gyorsan összeszedték a cuccukat, és szinte azonnal útra készen álltak.

- Mehetünk? – fordultak felém. Bólintottam, majd felálltam a helyemről.

A busz felé tartottunk, én mentem középen, a fiúk pedig körülöttem sétáltak. Mázlink volt, hiszen a jármű akkor érkezett meg, mikor a megállóhoz értünk. Sungmin olyan rendes volt, hogy még a jegyemet is kifizette. Leültünk a legutolsó sorokba.

A megállóhoz érve leszálltunk, majd a házunk felé indultunk el.

- Woah, milyen szép házatok van – mondta Shindong, mikor megálltunk a kapunál.

- Köszönöm. - Előkotortam a táskámból a kulcsot, majd kinyitottam a kaput.

- Csak utánad! – álltak meg a bejárat mellett.

- És mekkora udvara van! – állapította meg Eunhyuk. – Kutyátok nincs?

- A kutyám otthon van, Magyarországon. Nem hozhattam ki magammal, de nagyon hiányzik.

- Miért nem hozhattad ki? – érdeklődött tovább

- Mert akkor karanténba kellett volna zárni egy hónapra. De már próbálom apáékat megfűzni, hogy engedjék meg, hogy idehozhassam.

- Oh, már értem. Remélem sikerül – mosolygott rám.

Kinyitottam a bejárati ajtót is, majd bementünk a házba. A fiúk leültek a nappaliban, teljesen otthon érezték magukat. Én pedig kimentem a konyhába, hogy megnézzem, van-e itthon valami, amivel megkínálhatom őket

- Van valami baj? – jött ki utánam Sungmin.

- Nincs semmi baj, csak valami kaja után kutatok, amit adhatnék nektek, de a hűtőbe is csak egy adagnyi van. Nincs itthon semmi – jelentettem ki.

- Menjünk el a boltba – ajánlotta fel. – Elmegyek veled, a fiúk addig meg jól ellesznek itt. Mit szólsz?

Kettesben Sungminnal boltba menni? Hm… nagyon jól hangzik.

- Rendben, menjünk – mondtam ki végül.

Visszament a szobába, hogy szóljon a többieknek, majd elindultunk. Nem sokáig kellett sétálni, hiszen a bolt itt volt a sarkon. Bementünk a kis üzletbe, aztán tanácstalanul egymásra néztünk.

Eddig mind szép és jó, hogy eljöttünk idáig, de mit kellene vennünk? Mi az, amit szívesen megesznek? Szinte alig tudtam róluk valamit, de utolsó reményként itt volt mellett Sungmin.

- Mit kéne vennünk? – tettem fel most már a kérdést hangosan is.

- Vegyünk rament, azt mindannyiunk szereti – mondta, majd a polc felé indult. Bólogatva helyeseltem, majd elindultam utána Mire odaértem, levett négy darabot, és a kosárba tette.

- Láttam kimchi-t a hűtőben, azt tudunk mellé tálalni.

- Tökéletes! Gyere, menjünk fizetni, ezt most én állom!

- Azt már nem! Most én fizetek, a buszjegyet is te fizetted nekem, ennyivel tartozok neked.

- Nézd csak, ott van Yesung! - mutatott az ujjával az ajtó felé.

- Hol?

De ahogy ezt kimondtam, és arra fordultam amerre az ujjával hadonászott, kikapta a kezemből a kosarat, és a pénztárhoz sietett. Lángoló fejjel mentem utána, de elkéstem, már kifizette, és egy szatyorral a kezében vigyorgott a rakodó pultnál. Kiviharzottam mellette, majd elégedett vigyorral az arcán követett.

- Ez nem volt fair! De honnan tudtad, hogy beveszem?

- Ő a háttered, ő a csengőhangod, vele van tele mindened, száz százalékig biztos voltam abban, hogy ezzel meg tudlak szívatni.

- Már nem ő a hátterem, hanem ti! – nyomtam elé a telefonom.

- Te komolyan nem cserélted át? Meglepő.

- Nem hogy örülnél, hogy nem tettem meg – duzzogtam.

- Nagyon örülök neki! – hirtelen felém fordult és elém állt. Kis híján megint majdnem lefejeltem. Ezt direkt csinálja? Azt akarja, hogy lefejeljem? Miért csinálja ezt?

Szemembe nézett, és igencsak közel hajolt hozzám. Zavarba jöttem, csak pislogtam, és egy kicsit elhúztam a fejem. Szemem sarkából néztem rá, és láttam, hogy megint az az elégedett vigyor terül el az arcán.

Végül erőt vettem magamon, és szembe fordultam vele. Komolyan azt hittem, hogy meg akar csókolni, végül is, azért annyira nem bántam volna. Próbáltam nem arra koncentrálni, ahogy rám néz, minden erőmmel igyekeztem másra gondolni, de fogva tartotta az elmémet szép szemeivel.

Egyik lábamról a másikra álltam, de még mindig nem fordultam el. Sungmin ekkor hirtelen arcon fújt, és visszaállt mellém. Kimeredt szemekkel álltam, mozdulatlanul, és piszkosul nem értettem, hogy mi történt az előbb.

Láthatta rajtam, hogy világomat se tudom, ezért még egy lapáttal rátett, és arcon puszilt. Hát, hadd ne mondjam, hogy ettől még jobban zavarba jöttem, és fülig pirultam.

- De aranyos vagy! – mondta.

- Ez most mire volt jó? – fakadtam ki, majd szélsebesen rohanni kezdtem a ház felé, meg se vártam a válaszát.

Odaérkezve berontottam a házba, felszaladtam a szobámba, és levetődtem az ágyra. Kezembe vettem a kedvenc plüssömet, amit Yesungról neveztem el, amikor kopogtattak az ajtón.

- Bejöhetek? – kérdezte Ryeowook.

- Persze! – nyitottam neki ajtót, majd be is csuktam mögötte. Leült az ágyam szélére, és az egyik plüssömet vette a kezébe.

- Mi a baj? Miért rohantál csak úgy fel? Történt valami? Sungmin mit csinált veled? Mesélj!

- Semmiség az egész, csak muszáj volt egy kicsit egyedül legyek.

- De látom, hogy történt valami, a szemeid elárulnak.

Itt az idő, ideje elmondanom, hogy mit érzek Sungmin iránt. De vajon Ryeowookban megbízhatok? Végül is, ő volt az első, aki azt mondta, hogy hívjam fel, ha valami baj van. Lehet, hogy megtaláltam a lelki társam? Most kiderül! – jártak a fejemben a kusza gondolatok.

- Tudod, mikor először megláttam Sungmint, olyan furcsa érzésem lett. Nem tudtam eldönteni, hogy mi is lehet az, sőt, ezt még mindig nem tudom. Mindennél jobban szeretem Yesungot, már régóta. De amikor Sungminnel vagyok, valahogy eltűnik a fejemből – elhallgattam, nem tudtam, hogy hogyan folytassam.

- Tehát, azt mondod, hogy tetszik neked Sungmin? – egy pillanatra elgondolkodott – Várjál, nem is, te szereted?

- Szerelemről még itt nincs szó.

- Biztos?

- Én Yesungot szeretem! – jelentettem ki.

- Jó, akkor tegyük fel, hogy vonzódsz Sungminhoz, de akkor se értem, hogy min akadtál ki.

Elmeséltem neki, hogy mi történt, miközben jöttünk haza. Az arcán valami érdekeset véltem felfedezni. – Tudtam, hogy Sungminnak bejössz! Ő nem szokott így viselkedni. Sose várt volna meg egy lányt, de téged megvárt. Nem semmi ez a srác!

Még egy darabig fent voltunk a szobában, és beszélgettünk, aztán úgy döntöttünk, hogy ideje lemenni a többiekhez. A nappali ajtajában megálltam, és megragadtam Ryeowook kezét.

- Kérlek, ne mondd el senkinek!

- Megbízhatsz bennem! – mosolygott rám. Beléptünk, majd mindenki ránk nézett.

- Azt hittük, hogy már nem is jöttök le! Van köztetek valami? – érdeklődött Eunhyuk.

- Nincs, csak beszélgettünk – mondta Ryeowook, és leült közéjük.

Egy fél pillantást vetettem Sungmin felé, aki úgy tett, mintha ott sem lennék. Tuti, hogy csak szórakozott velem, de akkor miért puszilt meg?

- Az úgy már más!

- Kimegyek, megcsinálom a rament! - Mindannyian bólintottak egyet, majd fejüket a TV felé fordították.

Kilépve a konyhába, kicsit magamra maradtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon kitudódik-e a kis titkom. De senki nem jött be, hogy ’de bolond vagy’, és ’te nem vagy normális’ szöveggel. Tehát, úgy tűnt, máris megtaláltam azt az embert, akiben a legjobban megbízhatok.

Miután készen lettem, belambadáztam a nappaliba, kezemben a forró edénnyel. Letettem az asztalra, és visszamentem a konyhába, eközben a fiúk leültek az asztal köré. Bevittem a még hiányzó eszközöket, és leültem melléjük.

Az étel gyorsan elfogyott, semmi nem maradt belőle. A koszos edényeket kivittem, és a mosogatóba tettem. Úgy voltam vele, hogy majd elmosogatok, ha elmentek. Mint aki jól végezte dolgát, visszasiettem a fiúkhoz.

Belépve a nappaliba egy párna landolt a fejemen.