7. rész

Megérkeztünk a megállóhoz, és beálltunk a váróba. A fiúk megköszönték, hogy kikísértem őket, és persze, az ernyőt is, majd mondták, hogy menjek nyugodtan haza.

Visszanéztem a sötét utcába, nyeltem egy nagyot, torkomban akkora gombóc nőtt, hogy azt hittem, megfulladok. Kelletlenül búcsúztam el tőlük, majd remegő lábakkal útnak eredtem.

Sungmin úgy döntött, hogy egy gonosz tréfát fog véghezvinni, még mielőtt elhagynám a közeli lámpa fényét, persze, nem tudhatta, hogy hogyan is érzem magam ebben a percben. Egy váratlan pillanatban utánam szaladt, és kezét a derekam köré fonta. Úgy hiszem, mondanom sem kell, hogy mennyire megijedtem, és félelmemben sikoltottam egyet, majd a szabad ernyővel egy taslit adtam neki, nem foglalkozva a másik ernyővel, ami eközben a földre zuhant.

- Au, ezt most miért kaptam? – engedte el egyik kezével a derekam, és a fejét dörzsölgette. Felismerve a hangot, elszégyelltem magam, és megfordultam.

- Ne haragudj, nem akartalak bántani, csak nagyon félek a sötétben, és azt hittem, hogy valaki bántani akar. Tényleg nagyon sajnálom! – hajtottam le a fejem.

- Áh, most már világos, hogy miért jöttél olyan közel hozzám, és miért kapaszkodtál úgy, mintha az életed függne rajta. Ne haragudj, hogy megijesztettelek – mondta, majd mellkasára vont. - Szeretnéd, hogy visszakísérjelek?

Az eső még mindig szakadt, így egyre vizesebbek lettünk, bár ez a mai nap után már fel sem tűnt.

- Nem kell, de nagyon örülnék, ha felhívnál, ha a buszon leszel.

- Nem gond, felhívlak, csak ne félj – szorított még jobban magához.

- Most már jobb lesz, hogy tudom, hogy hívni fogsz - utolsó búcsúként egy puszit nyomott homlokomra, majd visszament a többiekhez.

Felvettem az ernyőmet, és újra útnak eredtem, majd hamarosan a telefonom is megcsörrent. Közben hál’ istennek az eső is elállt, így egyik kezemben a telefonom, míg a másikban a két ernyő volt, és ügyetlenkedve haladtam tovább. Megelégeltem, hogy ki-kicsúszkál az egyik, így hónom alá fogtam mind a kettőt, és így haladtam tovább.

- Hogy vagy? - hallatszódott a kérdés, a telefon túlsó végéről – Még nem jött a busz, de nem bírtam tovább várni.

- De aranyos vagy! – mondtam. – És viszonylag jól, bár a gyomrom még mindig görcsben van, de köszönöm, hogy felhívtál.

- Ez csak természetes, Hyunsoo-ah. Miattam kerültél ilyen helyzetbe, miattam még jobban félsz.

- Ez nem így van, nincs igazad! Előtte is mindig féltem a sötétben, csak soha senkinek nem mondtam el.

- Pedig ha elmondtad volna, soha nem engedtem volna meg, hogy elgyere velünk – mondta, és hangja egy kissé dühösen csengett.

- Na, látod, ezért nem mondtam el neked.

- Hyunsoo-ah, mondhatok valamit? - váltott hirtelen témát Sungmin.

- Ühüm - bólintottam, bár azt nem tudom, hogy minek, talán csak megszokásból.

- Fordulj hátra! - Azzal szót fogadva megfordultam, és megpillantottam őt az egyik lámpa alatt. Hirtelen eltűnt gyomromból a szorító érzés, és mintha meg is nyugodtam volna, ahogy láttam, hogy engem néz, és karjait széttárja, amint megpillantotta arcom.

Gondolkodás nélkül elindultam, még fel se fogtam, hogy mi történik velem, már a karjai közt voltam. Szorosan öleltem át tökéletes felsőtestét, mesés illata teletöltötte az orromat, majd a levegő is megtelt vele. Most már biztos voltam benne, hogy mit érzek iránta. Beleszerettem. Visszavonhatatlanul beleszerettem.

Mikor vele voltam, Yesung visszaszorult, nem tombolt a fejemben, és kimondhatom, hogy nem is hiányzott annyira. Ugyan még mindig szerettem, de talán Sungmint jobban.

Még mindig belé kapaszkodtam, mikor fejemet elemeltem a válláról, és arcára néztem.

- Mindjárt itt a buszod, menned kell, ha nem akarod lekésni.

- Nem baj, ha lekésem, nem érdekel, nem akarom, hogy félj. Beszéltem anyámmal is, és mondtam neki, hogy az éjszaka nem megyek haza.

- Komolyan? Akkor te is velünk leszel este? - lelkesültem fel.

- Aha, ennyire örülsz neki? - mosolygott kedvesen.

- Miért, mit vártál? Azt hitted, hogy majd azt mondom, hogy nem jó? - kérdeztem tőle, miközben úgy tettem, mintha besértődtem volna.

- Ugyan már, most miért vagy ilyen?

- Milyen? - Elhúzódtam tőle, karjaimat pedig magam mellé engedtem.

- Ilyen cuki, és makacs is egyszerre.

- Cuki is, meg makacs is? – húztam fel a szemöldököm.

Erre már nem válaszolt semmit, csak még jobban megragadta a derekam, és visszahúzott. Úgy ölelt magához, mint ezelőtt még soha senki. Hallottam nyugodt szívverését, minden egyes lélegzetvételét.

- Ideje lenne, ha hazamennénk, a többiek már biztos aggódnak miattad.

- Jól van, menjünk haza - mondtam kedvtelenül, de mivel Sungmin igencsak vizes volt, nem akartam, hogy megfázzon miattam.

Elengedte derekam, majd megfogta a kezem, és így indultunk el a házunk felé.

- Biztos nagyot néznek majd, hogy mit keresel itt - szólaltam meg, mikor az út felénél jártunk.

- Nem baj, a lényeg, hogy te örülsz, hogy nem mentem el.

- Mindennél jobban - mondtam mosolyogva.

- Elhiszem neked, és nem mellékesen, annyira ragyognak a szemeid, hogy ha nem mondanád, akkor is tudnám. - Elpirultam, és hálát adtam az égnek, hogy az utcán koromsötétség honolt, mert így legalább lángvörös arcomat nem láthatta.

Az út további részét csendben töltöttük, de egy pillanatra se engedtük el egymást. A házhoz érkezve előkerestem a kulcsokat, kinyitottam a kaput, és beléptünk rajta. Becsaptam magunk mögött azt, visszazártam, bár egyben biztos voltam, hogy ma senki se fog betörni hozzánk. Ha meglátják ezt a sok fiút, kézzel-lábbal menekülnek majd innen.

- Megjöttem! - kiabáltam be a nappaliba, amint beléptem a bejárati ajtón.

- Azt hittük, hogy már elraboltak - lépett elő Ryeowook, és amikor megpillantotta Sungmint, elmosolyodott. – Szóval, ezért késtél ennyit! - tette hozzá.

- Igen, Sungmin mégiscsak úgy döntött, hogy itt alszik velünk.

- Aigoo, Lee Sungmin, de gonosz vagy!

- Miért? - vonta fel a szemöldökét az említett, barátja kijelentésére.

- Valld be, hogy nem akartad velünk egyedül hagyni Hyunsoo-t. Igazam van, ugye?

- Ez nem egészen így van.

- Akkor hogy?

- Majd egyszer elmesélem - karolta át barátja vállát, majd nevetve mentek be a nappaliba.

Pár perccel később, mosolyogva léptem be utánuk, majd konstatáltam, hogy a szoba még mindig egyben van. Sungmin már a kanapén ült, egyik oldalán Ryeowook, míg a másikon Donghae foglalt helyet.

Eunhyuk az ablak előtt állt, és engem nézett, majd megszólalt:

- Hyunsoo-ah, nem is mondtad, hogy félsz a sötétben! – lépett oda, miközben szégyenemben majdnem elsüllyedtem. – Nincs ezzel semmi baj, de nekünk miért nem szóltál? Akkor nem hagytuk volna, hogy egyedül gyere vissza.

Ekkor Sungminre néztem, és szemeimmel villámokat szórtam felé, amiért elmondta. Végül is már mindegy, kár lenne ezen bosszankodni, már úgyis tudják.

- Én nem szégyellem! – jelentettem ki felszegett fejjel.

- Na, persze! – vigyorgott Donghae.

- Na, jó, talán egy kicsit, de nem tehetek róla, kiskoromban sokat voltam egyedül, és nagyon sok horrorfilmet néztem. De mondjuk, most is szeretem őket – mosolyogtam. - Az utóbbi időben nem is néztem… egyedül – tettem hozzá.

- Akkor mi lenne, ha megnéznénk egyet? Már úgyis besötétedett, és jelenleg nem vagy egyedül! – szólalt meg Ryeowook.

- Hát, nem is tudom…

- Ne már, Hyunsoo-ah! Jó lesz, majd odabújsz Sungminhez, ha félsz! – kuncogott.

Az érintett felkapta a fejét, felállt, és mellém lépett. Megfogta a kezem, maga után húzott, félretolta Donghae-t, és leültetett. Helyet foglalt mellettem, majd átkarolta vállamat, amibe kissé belevörösödtem.

- Akkor mit nézzünk? – csapta össze tenyerét Eunhyuk.

- A TV alatt találsz egy párat, vagy ha akarod, a gépem is lehozhatom! – ajánlottam fel.

Padtársam megfontolva ajánlatom, először a kis szekrényhez lépett, kinyitotta az ajtaját. Hümmögni kezdett, miközben végigsiklott a kínálaton.

- Kell a géped! – állapította meg.

- Máris hozom – pattantam fel, majd elviharzottam.

Ahogy beléptem a szobába, nem kapcsoltam fel a lámpát, és a sötétben puhatolóztam. Idétlenségemre csak a gépem találtam meg, a zsinórjai pedig darabokban hevertek a padlón. De jó, hogy szétszedhető. Puffogva kaptam össze a hiányzó darabokat, mikor megnyikordult mögöttem az ajtó. Megijedtem, és majdnem elhajítottam a laptopom.

- Hey, mi a baj? – kapcsolta fel a villanyt Sungmin.

- Semmi, csak a frászt hoztad rám, ahogy beléptél.

- Miért nem kapcsoltál villanyt?

- Nem tartottam fontosnak!

Mögém lépett, átkarolt, miközben letettem a gépet az ágyra.

- És mit tartasz fontosnak? – kérdezte.

- Azt, hogy végre befejezzétek az enyelgést, és hozzátok le azt a gépet! – kiáltott be Eunhyuk.

- Megyünk már! – mondtam, azzal kibújtam Sungmin öleléséből, felkaptam a stócot, és elindultam.

A lépcsőknél jártam, mikor Sungmin megragadta a karom, maga felé fordított, és lágy csókot lehelt ajkaimra. Meglepett fejet vághattam, mert mikor elhúzódott tőlem, diadalittas mosoly jelent meg az arcán.

- Mi tart már ilyen sokáig? – kiáltottak lentről a többiek.

- Jól van már! – kiabált vissza Sungmin.

Éreztem, ahogy arcom még mindig ég, így lehajtott fejjel léptem be a szobába, és nyomtam Eunhyuk kezébe a laptopot, tartozékaival együtt. Leültem a kanapéra, egy párnát vettem fel - ami először a kezembe akadt -, és meglepődtem azon, amit láttam.

Megtaláltam a Yesungos párnámat! Olyan boldogság töltött el, hogy ezt le sem lehet írni. Az ez a párna, amelyet azóta keresek, hogy ideköltöztünk. Csak az egyik oldalán volt kép, így anya biztos azt hitte, hogy csak sima huzatú, ami az ágyra való. Annyira örültem a tudatnak, hogy nem veszett el.

Nem sokkal azután kaptam a barátnőmtől, hogy megszerettem az Innocent Planetet, és Yesung a kedvencemmé vált. Tehát ebből az következik, hogy nagyon sokat jelentett nekem, és nagyon szomorú voltam, mikor nem találtam sehol. De most megtaláltam, és madarat lehetett volna velem fogatni; nem mellékesen emlékeztetett az eddigi életemre, a barátosnémmal töltött időkre.

Szorongatni kezdtem, és képtelen voltam letenni. Hiába alkottam már egy párt Sungminnel, valahogy még mindig hozzá húzott a szívem. Szeretem őt, és ezen egyhamar nem fogok tudni túllépni.

- Miért szorongatod annyira azt a párnát? Már félsz előre? – vihogott mellettem Donghae.

- Nem, miért, nem szorongathatom az engedélyed nélkül? – fordultam felé, és pimasz mosoly jelent meg a szám sarkában.

- Jól van, na, de nagyon derűs kedved van! Mi ennek az oka?

- Én! – vágta közbe Sungmin, aminek köszönhetően mindenki nevetni kezdett.

- De tényleg, mi történt odafent? – puhatolózott tovább Donghae.

- Fent? Semmi. Kellett volna?

- Hát, azt nem nekem kellene tudnom! De mutasd csak azt a párnát! – Ahogy ezt kimondta, már ki is kapta a kezemből. Amint megpillantotta a rajta levő képet, vegyes érzelmeket véltem felfedezni az arcán. Kezdetben meglepődött volt, majd hirtelen haragossá vált a kedve. - Ez most komoly? Ennek örülsz annyira?

Ennek köszönhetően mindenki rám nézett, de nem igazán érdekelt.

- A barátnőmtől kaptam, és sokat jelent nekem. Fogadd el! – válaszoltam.

- De akkor is, ez van rajta!

- Basszus, a neve nem ez, hanem Yesung, és ha nem tetszik, akkor nem kell nézni! – szinte már kiabáltam, majd kikaptam a kezéből a tulajdonom, és kivittem a szobából.

Miután visszajöttem, Donghae bűnbánóan nézett rám, valószínűleg Sungmin jól leteremtette emiatt.

- Ne haragudj, Hyunsoo-ah! Nem akartalak megbántani.

- Nincs semmi baj, Donghae. Csak máskor ne legyél ennyire izé. Rendben?

Bólintott egyet, így újra szent lett a béke közöttünk.

Eközben Eunhyuk kikeresett egy filmet az interneten, összedugta a tévével a gépemet, és elindította.

- Várjatok! Eunhyuk, állítsd meg! – ugrott fel Ryeowook mellettünk. – Mi lesz a popcornnal?

- Tényleg, azt elfelejtettük! – kaptam a homlokomhoz.

Kiviharzottam a konyhába, Ryeowook pedig utánam jött. Feltúrtuk a fél konyhát, hogy legalább egy zacskóval találjunk. Mázlink volt, mert az egyik szekrény aljában három csomag csücsült.

Kivettem őket, majd az egyiket Ryeowook kezébe nyomtam, aki rögvest ki is nyitotta azt, és bedobta a mikróba. Két és fél perc, és az első adag kész is volt. Miután mindet megcsináltuk, visszamentünk a szobába, letettük a tálakat az asztalra. Kirohantam még az üdítőért, és a poharakért.

Mindennel készen voltunk, enni-innivaló az asztalon, és a film lejátszásra készen állt. Leültem a helyemre, és Eunhyuk már indította is.